Nem könnyű a mai világ eszmei zűrzavarában egy fiatalnak sorsdöntő kérdésekben dönteni. Az ipari-gazdasági élet olyan átalakulásban van, amelynek sem az irányát, sem a végkifejletét nem lehet látni. Hogyan tudná egy érettségiző fiatal átlátni, hogy milyen pályán tudná sikerrel megállni a helyét, amikor még azt sem lehet tudni, hogy egy-egy szakterület hova és hogyan fejlődik? Sokszor a szülők sem sokat tudnak segíteni, ők sem láthatják át az elszabadult fejlődést.

Amikor két keresztény fiatalban fellobban az egymás iránt érzett szeretet lángja, megérzik azt is, hogy ezt a lángot Isten szeretete táplálja. Istenre figyelve megértik üzenetét is: legyen a férfiból és a nőből egy test, egy élet. A házasság szentsége azután Isten kegyelmével öleli át szerelmüket. Isten üzenete a biztos kiindulópont: akik az üzenetet követik, tudják, hogy nincs félnivalójuk, hogy együtt minden gondon, nehézségen úrrá lesznek, Isten mindig velük lesz.

Már túl voltak a harmadik jegyes-beszélgetésen, amikor az egyik menyasszony a beszélgetéseket vezető plébánoshoz fordult: Kedves Atya, ugye tudja, hogy mi mind a ketten megkeresztelt katolikusok vagyunk, én gyerekkorom óta templomba járó vagyok, voltam elsőáldozó, meg is vagyok bérmálva, vőlegényem azonban még nem volt elsőáldozó sem. A múltkori beszélgetésen Atya nagyon határozottan buzdított mindnyájunkat, hogy szentmise keretében legyen az esküvőnk. Vőlegényem ugyan hajlandó lenne részt venni a szentmisén, de ha ő az egyik főszereplő, és nem járul szentáldozáshoz, az furcsa, felemás dolog lenne. Nem zárkózik el attól sem, hogy elsőáldozó is legyen, de az idő ehhez már nem elég, meg különben is, most a házasságra készülünk, ne keverjük össze a két dolgot.

Az
Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcspontja.
Csodálatos, sokoldalú misztérium, a világosság, a hit, Krisztus
áldozatának és jelenlétének misztériuma. Addig, ameddig az
anyagi világ, a biológiai és fizikai valóság felől akarjuk
megközelíteni, nem fogjuk megérteni. Csak ha az ember ki tud
tárulkozni az Eucharisztia természetfeletti dimenziói előtt,
akkor érintheti meg a szívét-lelkét. Aki az Oltáriszentségben
csak kenyeret és bort lát, az nem juthat el az Eucharisztia
misztériumáig. Ehhez szükségünk van értelmünk
megvilágosodására és szívünk lángolására. (l. Lk 24, 32) A
kenyér és a bor jelek, de a jelek csak akkor „beszélnek”, ha
az értelem megvilágosult és a szív lángol. Az Eucharisztia a
megvilágosító és gazdag tartalmú üzenetet hordozó jelek e
dinamizmusában bontakozik ki teljesen. A misztérium a jelek által
nyitja meg a hívők szemét. (l. Mane nobiscum Domine 14.)

A közelmúltban a katolikus családvédő szervezetek egyik nemzetközi találkozóján egy delegátus kifejtette, hogy mai szekularizálódott társadalmunkban szerinte teljesen hiábavaló fáradozás a keresztény értékeket propagálni. Úgy gondolja, hogy az emberek manapság oda se figyelnek, ha valaki vallásról, kereszténységről beszél, az „érték” számukra döntően anyagi természetű dolog, a „szent”, az „öröm”, a „szeretet” pedig bizonyos anyagi javak hatására kialakuló, múló érzelem. Hiába próbálnak tehát a katolikus házaspárok az evangéliumnak megfelelően élni és tanúságot tenni a házasság szentségéről, a mai ember legfeljebb egy elnéző mosollyal reagál. Valóban, a felületes szemlélő úgy láthatja, hogy mai társadalmunkban a boldoguláshoz mindennél fontosabbak az anyagiak, és a jó és biztos pozíció. Ha ezek megvannak, lehet szó akár házasságról is, de az a boldogság szempontjából – úgymond – „nem oszt és nem szoroz”.

A házasságnak maga Isten a szerzője. A házasságra szóló meghívást a férfi és a nő a saját természetében hordozza, ugyanakkor mindig ott lappang közöttük a meg nem értés, az uralomvágy, a hűtlenség, a féltékenység. Ezek nem a férfi és a nő természetéből, nem is kapcsolatuk természetéből, hanem a bűnből származnak. A házastársak csak a kegyelem segítségével valósíthatják meg az életnek azt az egységét, amire őket Isten „kezdetben” teremtette. „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” (Mt 19,26)

Törekedjetek nagy életcélokra, legyetek szentek! Az életszentségre törekvés a keresztény ember mindennapi életútja, nem néhány kiválasztott kiváltsága, mindenki előtt nyitva áll. A keresztény élet egy hegyre vezető ösvény, amelyen nem mindig könnyű haladni, de ha Jézus társaságában tesszük meg az utat, ha táplálkozunk az Oltáriszentséggel, amelyben Jézus Testét és Vérét vesszük magunkhoz, célba érkezünk – mondta XVI. Benedek pápa 2012 júniusában a fiataloknak.

A Szentírás gyakran hasonlítja Isten és
az ember kapcsolatát a férfi és nő közötti kapcsolathoz, azaz a házassági,
családi kapcsolathoz. Szent Pál magasztos szavakkal méltatja ezeket az efezusi
levélben: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette
az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva
megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc,
sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a
férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét,
önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és
ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének.
»Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten
egy test lesznek«. (Ter 2,24) Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az
egyházról mondom!” (Ef 25-32).

A család az a legkisebb
közösség, amelyből a nagyobb közösségek épülnek. Családokból épül fel a
társadalom, az Egyház és az államszervezet is. Az elmúlt negyedszázadban
világszerte, így Magyarországon is, mélyreható szociális, erkölcsi és jogi
változások történtek, ezeknek igen jelentős hatása van az emberi személyekre és
közösségeikre, a családokra. Minthogy az emberek többsége családban
szocializálódik, a családot érintő változások nagyban befolyásolják a felnövekvő
generáció viszonyát a társadalomhoz, az erkölcshöz és a joghoz, így a fiatal
családok egyre jobban különböznek szüleik, nagyszüleik családjaitól.

Sok fiatal úgy gondolja, hogy ha szeretik egymást, akkor házasságkötésük után mindig automatikusan egyet fognak érteni. Ha egy ügyben egyiküknek vagy másikuknak döntenie kell, akkor nincs szükség megbeszélésre, hiszen nyilván házastársuk is ugyanúgy döntene, mint ők. Ez többé-kevésbé beválik, amíg életük felett nem gyülekeznek felhők. Az életnek azonban nem csak napos oldala van, mindig jöhetnek nehéz, viharos időszakok, amikor a házaspárnak új, eddig ismeretlen nehézségekkel kell megküzdenie. Együtt kell elhárítaniuk a közös életüket beárnyékoló veszélyt, együtt, egyetértésben kell cselekedniük. Ilyenkor elengedhetetlen kettejük megbeszélése, még annak árán is, ha a megegyezéshez nehéz, feszültségekkel terhes út vezet. Nagy azonban annak a veszélye, hogy a feszültségek megingatják a szeretetet, holott azt hitték, a kölcsönös szeretetükkel mindent meg tudnak oldani.

Szívből gratulálok nektek, kedves örömszülők – mondta a lakodalomban az egyik rokon –, egy gyönyörű párt vezettetek be a házasság biztos révébe. Amíg külön-külön kint hajóztak az élet tengerén, sok veszély leselkedett rájuk, de most, hogy ketten egy hajóban vannak, és hajójuk befutott a házasság kikötőjébe, osztályrészükké vált a boldogság.
Elgondolkodtató, szép és jóindulatú szavak. De vajon valóban biztosítja-e egy ifjú pár boldogságát az, hogy házasságot kötöttek? Ismerik-e eléggé egymást, láthatják-e, hogy hogyan fog viselkedni párjuk egy váratlan helyzetben? Az élet tele van meglepetésekkel, a házasságban ezek egyszerre két emberre hatnak, és mindketten másként reagálnak, ez pedig újabb meglepetéseket okozhat. A szeretet mindent legyőz – szoktuk mondani –, de vajon elég erős-e a házasság kezdetén olyan nagy lánggal lobogó szeretet ahhoz, hogy egy életen át kitartson? A szeretet valóban elengedhetetlen kelléke a házasságnak, mert a keresztény házasság a szeretetre épül. A házasság azonban dinamikus természetű, ha nem gondozzuk, építjük állandóan, akkor egy idő után kiüresedik.