Bíró László püspök:

Szent II. János Pál pápa Novo Millennio Ineunte kezdetű apostoli levelének feldolgozása

(Elhangzott: a Ferences Ifjúsági Tanyán, Nagykanizsa mellett, a Csütörtöki  Csoport katolikus ifjúsági közösség lelkigyakorlatos táborában, 2001. aug. 7. kedd – aug. 8. szerda)

[1. előadás]

Idei táborunk témája a Szentatyának az új évezredre kiadott apostoli buzdítása:

„Novo millennio ineunte” – azaz: Megérkezve (Belépve) az új évezredbe.

Ennek a dokumentumnak az alapmondata: „Duc in altum!” – Evezz a mélyre! (Lk 5,4)

Ez az alapmondat akár életünk mottója is lehet, hiszen Szent Ágoston tanítja: Ha egy lejtőnek fölfelé haladó golyó megáll, abban a pillanatban már lefelé gurul. „Duc in altum!” Kívánom, hogy egész életetekben tudjatok előre haladni, mert másképp könnyen szakadékban találjátok magatokat.

A Szentatya bevezetőjében hármas programot fogalmazott meg: hálával emlékezzünk a múltra, szenvedélyesen éljük a jelent, bizalommal tekintsünk a jövőbe.

Hálával emlékezünk a múltra:

Sokan elmondják korunk emberéről, hogy emlékezetkiesésben szenved. Feledjük múltunkat, pedig ahogy gyökér nélkül nincsen fa, úgy múltunk felejtésével valójában a jövőnket adjuk föl. Fontos, hogy hálát adjunk szüleinkért, mindazokért, akik életünk eddigi útján nyomot hagytak bennünk.

Szenvedélyesen éljük a jelent:

Nem emlékszem pápai iratra, amelyben előfordult volna a szenvedély kifejezés, pedig nagyon mély üzenet ez a szó. Ne unottan vánszorogjunk életünkben, hanem lendülettel haladjunk előre. Egy bizonytalan kürt hangja után senki sem indul a harcba. Ne engedjük, hogy napjaink fő sodrása visszafogjon vagy félrevezessen minket.

Bizalommal tekintsünk a jövőbe:

Bizalmunk, reményünk alapja nem a mi emberi erőnk, mindennapi erőfeszítésünk, hanem az Úr jelenléte bennünk és közöttünk. Pál apostol a fogságból írja a filippi levélnek ezt a sokszor idézett gondolatát: „Örüljetek az Úrban!” Az Úr ma is ugyanazokat a csodákat tudja művelni általunk is, amelyeket az üdvtörténet során annyiszor megcselekedett.

A Szentatya a levél korábbi részében egy fontos tényre irányítja figyelmünket. A kereszténység hite szerint nem az ember keresi az Istent, hanem az Isten az embert. Ha valamelyikőtök látta a csíksomlyói prédikációt,[1] ott is magyaráztam, hogy az egyik csíksomlyói kápolnának ez a felirata: Itt láttatott az égből leereszkedő lajtorja. A kereszténység – így hisszük – égből leereszkedő lajtorja. Isten a kezdeményező Krisztusban. Ez a mi differencia specifikánk, megkülönböztető jegyünk, hogy Isten keresi az embert. Tehát dicsőíteni a megtestesült Igét.

A másik, azt mondja a pápa, hogy a Szentháromság dicsőítő éneke volt ez a jubileumi év, és kellene, hogy ez maradjon az életünk, mert a kereszténység a kegyelem műve. Annak az Istennek a meglepetése, aki nem érte be azzal, hogy megteremtette a világot és az embert, hanem miután többféle módon szólt az atyákhoz a próféták szava által, e végső korszakban Fia szava által szólt hozzánk (vö. Zsidókhoz írt levél 1. fejezete). Isten nem éri be a teremtés művével, hanem meglepetést szerzett: Ő maga beleállt a mi világunkba. Isten nem távoli Isten. (Ezt majd ki is fejti később a Szentatya.)

Kétezer év óta nem halványodott el Krisztusnak a frissessége. Azt mondja a pápa, hogy Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Krisztus – ugye így fogalmazott a Szentatya az Incarnationis Mysterium-ban –, Jézus Krisztus nem múltbéli esemény, hanem szüntelen újdonság. Emlékeztek a gondolatra, hogy az ateista szeretné Jézust múltbéli eseménynek tekinteni, egy történelmi személynek a sok közül. Nekünk Jézus Krisztus nem múltbéli esemény. Ő szüntelen frissesség. Szüntelen „most”. Én is sokat idézem Prohászkának azt a mondatát, hogy akinek Jézus Krisztus nem szüntelen újdonság, az lelki életi múmia. Próbáljatok ezen elgondolkodni, hogy mitől lesz újdonság Jézus – nem attól, hogy én most mondom nektek. Hanem attól, hogy találkozol vele. A mai evangéliumi szakasz,[2] nagyon kedves szakasz, de nekem az hangzott el: ma van az a Jézus, aki azt mondja, hogy jöjj, és a vízen gyere felém. Szóval ma találkozom Jézussal. Tudjátok, a találkozások Jézussal: ezek apró történések. Nem tudom, hogy te mit hallasz meg, sokszor nagy élmény nekem egy lelkigyakorlatban, hogy mondom, mondom, és néha nem tudom, hogy ki miatt mondom. Néha azután megtudom. Úgy, ahogy egy élet világosodik meg egy mondat által. Valaki Jézussal találkozik. Szóval Jézus Krisztus szüntelen újdonság, nem miattam, hanem, mert te nyitva vagy. Valamelyikőtök azt mondta, hogy úgysem tudjuk elérni, hogy legyen egyetemes szilencium a táborban. De azt becsületből mindenki megteheti, hogy legalább a mai napon egy félórás csendje legyen mindenkinek. Az az igazság, ami megérint és hagyod, hogy hasson rád. Nem kell nagy agytornának lenni. Menj oda a sátorhoz, és egyszerűen légy Jézus jelenlétében.[3] Értitek? Az egész kereszténység, amint már tegnap mondtam,[4] hogy „akit szeretek, annak kinyilatkoztatom magamat”. Pajszerrel nem lehet senkit sem felfeszegetni. Egy embert sem, Krisztust sem. De szeretettel oda lehet térdelni eléje. Így lesz élő a Krisztus.

Hadd idézzem a Szentatyát pontosan. „Kétezer éve nem halványodott el annak a hajdani napnak a frissessége, amelyen az angyalok hírül adták: ma született az Üdvözítő Dávid városában, Ő a Messiás és az Úr.”[5] Ez a ma… ugye, amikor kezdjük a zsolozsmát imádkozni, ott van az a mondat, hogy „bárcsak ma hallgatnátok az ő szavára”. Mindig a mában kell gondolkodni. Nem azon kell töprengeni, hogy húsz év múlva fogsz-e hinni vagy sem. Hanem, hogy ma meghalljam az Ő szavát. Így épül fel a keresztény élet. Az örökkévalóságom a pillanatokból épül fel. Mindenkinek a pillanataiból épül fel. A mából épül fel. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy meghalljuk Isten szavát. Ez a dolgunk. Dicsőítjük az Istent a megtestesülésért, dicsőítjük a Szentháromságos Istent, mert nem elégedett meg a teremtéssel, hanem elküldte az Ő egyszülött Fiát. Dicsőítjük a Szentháromságos Istent, mert a mai nap frissességével van közöttünk Jézus. És dicsőítjük a Szentháromságos Istent – mondja a Szentatya –, mert az irgalomra szoruló bűnösök továbbra is megbocsátást nyernek. Mindegyikünk felé Jézus ma kész mondani: „Velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) Testvérek, lehetnek leragadottságaink, elesettségeink, de mindegyikünknek kész Jézus megbocsátani. Nem az a keresztény, akinek nincsen bűne, hanem az a keresztény, aki hiszi a bűnök bocsánatát. Nagyon fontos. Ezért dicsőítjük a Szentháromságos Istent, mert Isten mindig kész megbocsátani. Persze a megbocsátáshoz kell a szeretetből való bűnbánat. Istennek ez a megbocsátó készsége nem tehet bennünket könnyelművé.

A másik, amit a Szentatya mond, hogy a kereszténység egy olyan vallás, amely jelen van az időben. Behatolt a történelembe. Isten ugyanis a történelem talaján készíti elő a szövetséget. Krisztus megjelent a tér és az idő egy pontján. A megtestesülés óta az idő Isten dimenziója is. Előtte az Isten idő fölötti, időn kívüli volt. Azzal, hogy megjelent az időben, Jézusban, a megtestesülésben, azzal a kereszténynek a hivatása is az, hogy jelen legyen a történelemben, nem alkothatunk gettót. Semmiképpen nem alkothatunk gettót, bár egy diaspóra (kisebbség) helyzetben vagyunk. Van egyfajta furcsaságunk. De nem kell félnünk, hogy jelen vagyunk a világban. Az idő beteljesedett, mert megjelent benne a megtestesült Ige. A megtestesülés a kereszthalálban és a feltámadásban teljesedett be. Isten országa Jézus által gyökeret vert a történelemben. Jézus a történelemnek az alfája és az ómegája. Benne teremtetett minden és benne gyűlik össze minden. A kereszténység arról szól, hogy maradjunk Krisztusban, akkor az életünk értelmes lesz, mert abban maradunk, akiben minden összegyűjtetik, az egész történelem összefoglaltatik. Amikor énekeljük, hogy Krisztus uralkodik, Krisztus győz, akkor igazában Krisztus győzelmében a mi győzelmünket is kimondjuk. Amikor a szentségimádásnak ma is megadatik a lehetősége, akkor annál a Krisztusnál időzünk, aki az egész történelemnek az értelme. Aki egyedül állandó a mi életünkben is. Az üdvösséget mindenki számára Krisztusban reméljük.

Ezek után a Szentatya felidézi a jubileumi év néhány hangsúlyos és fontos elemét. Az egyik fontos elem volt az emlékezet tisztítása. Erről már beszéltünk, három elemből áll ez: bűnbánat, bocsánatkérés, megbocsátás és a másik értékeinek a felfedezése. Meg lehet kérdezni saját magunktól, hogy a jubileumi évben megtörtént-e az emlékezetnek a tisztítása. Hogyan állok a bűnbánattal, nincs-e olyan, akinek nem bocsátottam meg, és tudok-e örülni a körülöttem élők értékeinek. Azt mondja a Szentatya, hogy az emlékezet tisztítása érettebbé és alázatosabbá tesz bennünket.

A másik, ami feladata volt a jubileumi évnek, a hit tanúinak a felkutatása. Az élő bűntudat mellett dicsőítettük az Istent azért, mert a vértanúk egész sorát adta az Egyháznak. Az életszentség – mondja a Szentatya – az a dimenzió, amelyik a legjobban kifejezi a kereszténység lényegét. Az életszentség szavak nélkül is tanít. Nagyon fontos lenne, hogy sok tanúságtevő életrajzát megismerjük, mert a hitoktatás sokszor csak szavakkal történik. Ma már sok hiteles keresztény életrajzát lehet olvasni, és merjünk ilyeneket olvasni, mert ők is emberek, és megtudhatjuk, hogy nehéz helyzeteket hogyan oldottak meg az életükben.

A további eleme a jubileumi évnek, hogy az Egyház megélte a saját zarándok voltát. Azt mondja Szent Ágoston: „Az Egyház Isten vigasztalása közepette járja a maga zarándokútját”. Mindegyikünk zarándok. Egyikünk sem célba ért ember. Fontos, hogy a defektusaink ne nyomjanak agyon bennünket. A halálban teljesedik be az ember élete. Akkor is Isten teljesíti be.

Külön fejezetet szentel a Szentatya a fiatalok zarándoklatának. Azt mondja, hogy a fiatalok örömteli találkozását Rómában az imádság, az elmélkedés, a közösségi elkötelezettség jellemezte. Megfogalmazza továbbá, hogy a fiatalok vágyódnak Krisztus után, az igazi szabadság után. És Krisztusra úgy tudnak tekinteni, ha hitelesen mutatják be, mint igazi barátra. Ha hiteles Krisztus-arcot tudunk átadni a fiataloknak, akkor a fiatalok megérzik, hogy Krisztus válasz az ő problémáikra.

Csoportmunka / egyéni elmélkedéshez kérdés: ki tudott már hiteles Krisztus-arcot átadni, vagy kapott valakitől ilyet? Biztos vagyok benne, hogy a fiatalok nem gonoszak, hanem kevesen tudják, hogy valójában kicsoda Krisztus.

Az utolsó pontban a Szentatya újra elmondja ezt az evangéliumi mondatot: „Evezz a mélyre!” Nem lehetünk önelégültek, tétlenek. Új dinamizmus kell a kereszténységnek. Konkrét kezdeményezésekre van szükség. Nyugtalan, öncélú cselekvés helyett arra törekedjük, hogy előbb legyünk Krisztusé, aztán tegyünk is érte. A Szentatyának mindig ez a vesszőparipája, hogy csak az tud evangelizálni, aki előbb önmagát is evangelizálta.

Elmélkedési szünetben azon gondolkodjunk, hogy hogyan tudnánk először lenni; hogyan tudnám magamat először kereszténnyé tenni, és azután elindulni tenni, másokat evangelizálni. Fontos lenne az imaélet megújításának a gondolata; hogyan tudnám megváltoztatni a gyónási rendemet. Egy rendet belevinni az egészbe, ne csak minimum-takaréklángon égjen a vallásosságom. Picit próbáljuk ezt az új tanévbe beletervezni.

[1] 2001 pünkösdjén Bíró László kalocsa-kecskeméti segédpüspök, a Központi Szeminárium rektora, az MKPK családreferense mondta az ünnepi homíliát a csíksomlyói búcsúi szentmisén.

[2] 2001. aug. 7-én, a 18. évközi hét keddjén a Mt 14,22-36 igehelyet olvasták fel a szentmisén. (Jézus a vízen jár.)

[3] A tábori körülmények között egy sátor adott otthont a szentségi kápolnának.

[4] A lelkigyakorlat bevezető előadásában.

[5] Vö. Lk 2,11

Az elóadás szövege pdf-formátumban ide kattintva letölthető.

Kép forrása: bookline.hu