Bíró László
kalocsa-kecskeméti segédpüspök, a Központi Papnevelő Intézet rektora, az MKPK családreferense
Kereszténység és közélet
(Lakitelek Népfőiskola, 2002. augusztus 19.)
Köszönöm a bizalmat, hogy szólhatok ezen a fórumon. Nem vagyok annyira otthon a témában, de mégis szívesen osztom meg a gondolataimat, hogy a keresztény és a közélet, a kereszténységünk és a közéletiségünk hogyan viszonyul egymáshoz. Az egyik kép, ami a mai témára hangolódva eszembe jutott, Prohászka Ottokártól való. Azt mondja Prohászka Ottokár, az ember olyan lény, aki búzavetés között jár, kezével morzsolgatja a kalászokat, a gondolata pedig a végtelenbe száguld. Ha kereszténység és közéletiség a téma, azt gondolom, hogy ez a prohászkai kép pontosan kifejezi, hogy mennyire közünk van a közélethez, és mennyire közünk van a transzcendenciához. Az evilághoz és a másvilághoz egyszerre.
A másik egy bibliai kép, Nyíri professzor úrtól hallottam először, mikor idézte az irgalmas szamaritánus elbeszélését, és elmondta úgy, ahogy a Biblia leírta, ott volt a vérbefagyott ember, az irgalmas szamaritánus fölrakta a szamarára, elvitte a vendéglőbe, adott neki pénzt: gondoskodj róla, ha többe kerülne, akkor majd megadom. Nyíri professzor úr valamelyik szerzőt idézve elmondta, hogyan folytatódhatott volna még ez a történet. Folytatódhatott volna úgy, hogy az irgalmas szamaritánus, miután otthagyta a fogadóban a véresre vert embert, elmegy a hatóságokhoz, és azt mondja: Uraim! Találtam ma az úton egy vérbe fagyott embert, kifosztották. Holnap már lehet, hogy kettő lesz. Meg kéne erősíteni az úton az őrséget. Mire a hatóságiak mondják, hogy jó, rendben van, megerősítjük az őrséget, de ezeknek fizetni kell. Ki fizesse? A kereskedő, aki áthalad az úton. Akkor vámot kell tőle szedni. De ha vámot szedünk tőle, akkor ő drágábban adja a portékát, ha drágábban adja a portékát, a szegény ember nem tudja megvenni. A szegény egyre szegényebb lesz. Akkor létre kell hoznunk egy szociális hálót. Azt is fizetni kell valakinek.
A szerző tanulságosan kiszínezte a történetet. Tudjuk, hogy Jézus ebben a példabeszédben a felebaráti szeretetről szólt: Ki az én felebarátom? Felebarátom az éppen az utamba kerülő ember, ha szimpatikus, ha nem. Emellett a felebaráti szeretet nemcsak az egyes emberhez való viszonyulást jelenti, hanem a társadalom felé való nyitottságunkat is, az egész társadalom közjaváért való felelősséget is. Tehát ha csak a felebaráti szeretet parancsát kaptuk volna meg Krisztustól, már ebben is ott rejlik a másikért, a társadalomért, a társadalom szintjén való felelősségvállalás.
Előttem van egy másik beszélgetés is Nyíri professzorral, ebédezgettünk valahol, még ’89 tájékán, ő egy nyári táborban volt ott előadóként. 1989 fordulata nagyon friss volt akkor, ő is nagyon lelkes volt, ekkor beszélt a francia forradalom jelszavairól: az egalitéről, a libertatéról és a fraternitéről. Azt mondja, kettő jelszót már kipróbáltunk: az egalitét kipróbálta a szocialista rendszer, nemigen működött; az igazi egység, amely majdnem egyformaság akart lenni sokszor, nemigen lehetséges, mert legalább nemek közti különbség van, és életkorbeli különbség, és sok minden más különbség van és marad. A libertáte tud figyelni az egyén javára, de igen gyengén figyel oda a közjóra. Marad a fraternité, amit Krisztus hozott el közénk. Ha közéletiségről beszélünk, a keresztény ember közéleti felelősségvállalásáról, akkor azt gondolom, hogy meg kell legyen az az öntudatunk, hogy van mit adnunk a társadalomnak. Éppen a testvériség szavunkkal, többek között. Szent Pál mondja: jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot. Nem azért, mert szegény másik elkárhozik, hanem azért, mert van egy kincsem, ami a másiknak is – így mondom most – jogos tulajdona kéne, hogy legyen, de én dédelgetem, rejtegetem, nem osztom meg. És ezért jaj nekem, mert ez is ellentmond a felebaráti szeretetnek.
Mi az, hogy közéleti tevékenység? Hadd mondjam a valahonnan kiírt meghatározást: a társadalmi folyamatokban való önkéntes részvétel, amely a közösség egészének javára, azaz a közjóra irányul. A társadalmi folyamatokban való, önkéntes részvétel tehát a közéleti tevékenység. A magam generációja úgy nőtt fel, hogy volt egy diktatúra, és tudtuk, hogy a legjobb magatartás a passzív rezisztencia, nem részt venni a közéletben. Be kell vallani, volt ennek valami kényelmes része is. A magunk berkeiben szépen elvoltunk, a kis, valamennyire földalatti egyházat építgettük, tudtuk, hogy hol van az ellenség. Nem húzogattuk az oroszlánnak bajuszát, és a másik felét sem nyalogattuk. S így megvoltunk békességben. Nem vettünk részt a társadalmi folyamatban, hanem hagytuk, hogy bonyolítsa a diktatúra. Ma kereszténynek lenni biztos, hogy felelősséget jelent a közjóért, felelősséget jelent a társadalomért.
A Zsinat ilyen mondatokat írt le: „Mindenkiben föl kell ébreszteni a szándékot, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből.” Másutt: „Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját, külön hivatásuk van a politikai közösségben.” A társadalmi tevékenységben való részvétel tehát általános és keresztény kötelesség, amelyről semmiképpen sem szabad lemondanunk. Általános és keresztény kötelesség, vagyis az emberből fakad a közjóért való felelősség, és Krisztus szeretetparancsából is fakad. „A világi hívőnek különleges feladata, hogy tanúskodjon a politikai életben a sajátos keresztény értékekről.” Van egy ilyen szlogen, hogy a kereszténység politizálása helyett a kereszténynek kell politizálnia. Minden egyes keresztény felelőssége a jelenlét a társadalomban.
Hogyan viszonyul a mai magyar keresztény társadalom a közélethez? Három részre lehetne bontani: van egy rétege a keresztény társadalmunknak, aki fásult közönnyel szemléli a társadalmi életet, nagyot hallgat, nem cselekszik, eszébe sem jut, hogy ő is lehetne alakítója a közéletnek, a társadalomnak. A másik része esetleg jelen van a társadalmi-politikai életben, még talán jó pénzt is kap érte, de esze ágában sincs érvényesíteni a keresztény értékeket azon a területen, ahol ott van, és ahol nagy pénzeket vesz föl. Tudnék idézni politikust, aki nagyon slendriánul beszélt erről a dologról, hogy ő most politikus, és nem keresztény. Ő skizofrén. A harmadik kategória lenne az eszményi csapat, aki különböző szinteken jelen van a társadalom életében, és próbálja megjeleníteni a keresztény értékeket. Szent Ágostont hadd idézzem: „Olyan mértékben haladunk a tökéletességben, amennyire a közjót magatok érdeke elé helyezitek.” Ilyen mondatokat keveset idézünk az igehirdetésünkben. Azt gondolom, hogyha ez a Parlamentben föl lenne írva, és minden képviselőnk elolvasná, akkor másként nézhetne ki országunk. A tökéletességnek a függvénye az, hogy a közéletet, a közjót a magam java elé teszem-e, vagyis érték- vagy érdekember vagyok-e.
Különböző területei lehetnek a közéletiségnek, ezzel nem foglalkoznék sokat. Most országos szinten, mintegy programszerűen szerveződnek civil körök. Azt gondolom, nekünk, keresztényeknek a saját köreinket kellene megszervezni, és jóban lenni az egyéb civil körökkel, mert így tudjuk a saját gazdagságunkat jobban kamatoztatni a társadalomnak, és így tudunk mi magunk is megerősödni a saját identitásunkban. S lehetnek helyi szinten különböző társadalmi és politikai szerveződések, ahol aktívan jelen vagyunk.
Hogyan tehetünk – ki-ki – a közéletiségért? Mindenképpen fontos a képzés. Széchenyi is ezt mondta már annak idején: „kiművelt emberfőre van szükség.” A legnagyobb bajunk, hogy a magunk köreiben nagyon kevés a közéletiségre alkalmas, felkészült keresztény. Tomka Miklós egy szociológiai elemzésében magyarázza azt, hogy milyen gyönge arányban vagyunk jelen a közéletben, mi, keresztény értelmiségiek. Igaz, még csak 10-12 év, 13 év telt el a szabadság eljövetele óta, de azért lassan itt az idő, hogy gyorsabban ébredezzünk. A Szentlélektől kapott ajándékok között ez is ott van: tenni a közért. Az önképzés erősíti személyes hitünket és növeli identitásunkat. Azt gondolom, sokszor azért nem merünk szólni a saját értékeinkről, mert nem akarjuk „leégetni” magunkat, mert tudjuk, hogy nem vagyunk képesek megfelelő szinten képviselni értékeinket. Nagyon fontos lenne művelődni, nagyon fontos lenne ismerni egyrészt a teológiát – akár csak dióhéjban, minden egyházban van már szinte ilyen képzési lehetőség –, másrészt a keresztény társadalmi tanítást; nagyon sok ilyen kiadványunk van már magyarul is, és ezek nagyon értékesek.
Aki már részt vesz valamilyen társadalmi-politikai fórumon, az érezze felelősségének, hogy saját színeiben legyen ott. A keresztény ember jelenítse meg a keresztény értékeket és erkölcsi elveket a politikai élet színterén is. Most, amikor a pápa kint volt Torontóban, magam akkor jöttem haza valahonnan külföldről repülővel, és kezembe került a Franfurkter Allgemeine Zeitung. Eléggé gúnyos hangon beszélt a pápáról, körülbelül ebben a tónusban: „mit esznek a fiatalok pápán, amikor vén ember, a szex ellen beszél; mégis miért rajonganak a pápáért a fiatalok?” Akármilyen gonoszkodva is kezdte a cikket, a végén oda lyukadt ki, hogy ez a pápa világos beszédű, kimondja az igazságot, világosan kimondja az erkölcsi elveket, ugyanakkor, amikor megjelenik a fiatalok között, akkor ember. Én azt gondolom, hogy a keresztény közéletiséget fölvállalónak is hasonló módon kéne, hogy viselkedjen. Mondja ki az igazságot, világosan mondja ki az erkölcsi elveket, és maradjon ember.
Képzés, jelenlét; a harmadik terület pedig, amit konkrétan említenék, a sajtóhoz való viszonyunk. A sajtót tekinthetem Isten ajándékának, mert kapcsolatokat képes teremteni, információt ad, ugyanakkor tudjuk, hogy mi: világhatalom. És mi hallgatunk sokszor, igaz hogy nehezen is jöhetnek át a cikkeink néha. Tovább néhány konkrét terület, amit ajánlanék, hogy bátrabban legyünk és hatékonyabban legyünk jelen a közéletben: hitelesen képviselni a kereszténységet. Valaki azt mondja, a kereszténység csak akkor kerül átmenetileg vert helyzetbe, ha rosszul képviseljük. Szoktuk mondani, hogy nem azért bántanak bennünket, mert keresztények vagyunk, hanem azért, mert nem vagyunk eléggé keresztények. Hiteles kereszténnyé válni! Most nincs idő, hogy ennek a tartalmát kibontsuk, de sokat idézem Kierkegaard-nak egy mondatát: a kereszténység elterjedésével megszüntette a kereszténységet.
Most a választások előtt egy pap mondta el belső, lelkiismereti dilemmáját. Tudta, hogy kire akar szavazni, melyik csoportosulás képviseli leginkább a mi értékrendünket. „Tudod milyen rossz volt szavaznunk” – mondta – „mert aki nálunk képviselte a „keresztény” értékeket, az épp az összes politikus között a legzüllöttebb volt, és mégis rá kellett szavaznia lelkiismerete szerint. Ezek a borzasztó dolgok. Amikor – sajnos nem egy helyen halottam ilyenről – a hívő nem tudja „lenyelni” azt az embert, aki úgy „képviseli” a keresztény értékrendet, hogy valójában nem képviseli. Nagyon fontos tehát hitelesen képviselni a kereszténységet, megtanulni vitatkozni, vitatkozáskultúrát sajátítani el. Amikor megjelenünk valahol – ez nagyon nehéz –, nem sérteni, és nem megsértődni. Beszélni is nehéz lehet olykor, meghallgatni a másikat még nehezebb.
Ismerni az evangéliumot, élni az evangéliumot, hogy ezek az értékek, amelyeket mi tudunk képviselni a társadalom javára, valóban megjelenhessenek. Reményik Sándortól írtam ki egy mondatot: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak igazabbá lenni.”
Köszönöm szépen.