A Nemzeti Összetartozás napjának előestéjén, június 3-án hagyományos elsőszerdai szentmisét mutatott be Ďurčo Zoltán plébános, püspöki helynök a felvidéki, alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpont szabadtéri oltáránál. A szentbeszédet telefonos közvetítésben Bíró László tábori püspök mondta.

Tisztelettel köszöntöm az elsőszerdai Esterházy-zarándoklat résztvevőit. Külön tisztelettel és szeretettel köszöntöm Ďurčo helynök urat. Nemcsak ebből az alkalomból, hanem azért is, mert mellé állt ennek a zarándoklatnak, mellé állt a családi vállalkozásnak, hogy emlékkápolna és mauzóleum épüljön, valamint pártfogolja Esterházy János ügyét Szlovákia részéről és a nyitrai egyházmegye felé. Köszöntöm a paptestvéreket, köszöntöm minden zarándoktársunkat (társnak mondom, mert én is szívesen ott lennék, de egészségem nem fogja már engedni, lehet, sohasem, hogy odamenjek). Köszönöm, hogy az Esterházy Centrum működik, a család működteti tovább, a Paulisz család, és mindenkit köszöntök, aki hallani fogja ezt az üdvözletet, akár a média eszközein keresztül is. Legyen nagyon szép ez a mai esténk, és őszintén gyümölcsöző az emlékezés.

Sajátos ez a mai este. Június 3-án történik ez a megemlékezés, Trianon centenáriumának előestéjén. A Nemzeti Összefogásunk évében sajátos ízű ez a nap. Mit üzen nekünk a Nemzeti Összefogás Napjának előestéjén Esterházy Jánosra emlékezni? Nagyon sok beszédet hallunk a nemzeti összefogásról. Általában politikai tartalommal, mintha a nemzeti érdeket védenénk csupán, és nagyon immanens módon gondolkodunk a nemzeti összefogásról, a „Szeressük egymást, gyerekek!”-féle mottóval. Ugyanakkor ez a mai megemlékezés – ahogy készültem rá – végiggondoltatta velem, hogy mennyi-mennyi minden van emögött az emlékezés mögött. Nemcsak egy politikai összefogásról van szó, hanem sokkal többről.

A mai ünnepünkön meg kell emlékeznünk arról, hogy a nemzeti összetartozásunk mögött ott van a szentek közössége. Olyan szépen valljuk a Hiszekegyben, hogy „hiszem a szentek közösségét”. Mit jelent ez? Végiggondoltam, lélekben körbejárva a Kárpát-medencét. Itt, a Felvidéken kiemelten emlékezünk Esterházy Jánosra, akinek a boldoggá avatása hál’ Istennek elindulhatott Krakkó segítségével. Emlékezünk Esterházy Jánosra, aki nagyon-nagyon odafigyelt nemcsak a magyarságra, hanem a parlamenten keresztül Szlovákiára is – erről később még fogok beszélni. S e mögött az igyekezet mögött ott van egy nagyon komoly serege a magyar szenteknek. Akik üzenik nekünk, hogy az Isten nem hagyott bennünket el. Vegyük végig, emlegessük meg ezt a nemzeti összetartozást, ami a szenteken, a boldoggá avatottakon keresztül valósult meg. Ha Szatmárnémetitől indulok, emlékezem Scheffler János püspök atyára, aki Szatmárnémetinek a mártírja és boldoggá avatottja. Még annak idején Hruscsov járta ki Sztálintól, hogy megölhesse Scheffler Jánost. Aztán emlékezhetünk Kárpátalján Romzsa Tódor püspök úrra, Munkács görögkatolikus püspökére, aki alig viselhette ezt a méltóságot, mert ő is vértanúja lett a hitének, közös hitünknek. Emlékezzünk meg azután a nagyváradi püspökről, Bogdánffy Szilárdról, aki szintén a diktatúrának az áldozata. Erdélyország felé ott van Márton Áron püspök atya, aki megint csak fehér mártírja egy diktatúrának. Mehetünk azután lefele, Délvidéknek, ahol ott vannak a ferences boldoggá avatandók, akik éppen akkor alapítottak ott kolostort Újvidéken, és nem voltak hajlandók otthagyni, cserbenhagyni a rájuk bízottakat, a ferences templomot és a rendházat. Azt mondták: Jó, tudjuk, hogy mi vár ránk, de mi kitartunk itt, a nép mellett, amíg ők kitartanak hitük mellett. Ők kitartottak hitük mellett is és a nép mellett is, és különleges módon vértanúk lettek. Meg kell emlékeznünk a ferences vértanú szenteken túl arról a százezer emberről, akik horvátok voltak, németek, szerbek és körülbelül negyvenezer magyar, akik között pap is volt és civil is. Ők semmi mást nem tettek Európa ellen, csak annyi volt a bűnük, hogy hűségesek voltak származásukhoz, tudták, hova, milyen családba születtek, és vallották az odatartozást. Névtelen sírokban fekszenek, még ma sem tudjuk felderíteni sírjaikat, de tudjuk, hogy vannak. Ugyanúgy meg kell továbbá emlékeznünk – hadd csapongjak egy kicsikét – fönt, Kárpátalján a gulágokra elvezényelt, málenkij robotra ítélt magyarjainkról.

Sok-sok tízezer vértanúnk van még, akiknek sosem fogjuk tudni a nevét, őket majd Mindenszentek ünnepén fogjuk megünnepelni, fogunk róluk emlékezni. Sok ilyen magyar van, akik névtelenül tűntek el közülünk, és nem származtathatták tovább az életet és a szeretetet. Ők nyugodjanak békében, és legyenek közbenjáróink, mert ők is a nemzeti összetartozásunk ma is élő szereplői.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az anyaországnak a boldoggá avatott és boldoggá avatandó vértanúiról, akik a XX. századnak a szentjei, és ma is védik a nemzeti összetartozást. Nagyon sajnálom azt, hogy a különböző ünnepeken nem történik erről az összetartásról említés. Hadd említsek ezért néhány nevet: Apor Vilmos püspök atyát, aki győri püspök volt, erdélyi származású, és a női tisztaság védelmének a vértanúja lett. Meg kell emlékeznünk egy másik püspökről: Meszlényi Zoltán püspök atyáról, aki Esztergom segédpüspöke volt. Meg kell emlékeznünk Boldog Salkaházi Sáráról, aki Kassán született, Felvidéknek a boldogja, de az egész magyarságnak is helytálló szentje, a Duna-parton mezítelenre vetkőztetve lőtték bele a Dunába. Meg kell emlékeznünk Sándor István testvérről, aki szaléziánus szerzetes volt, az evangelizáció vértanúja. Meg kell emlékeznünk Boldog Brenner János atyáról, akit fiatal káplánként kihívtak egy beteghez, álcázva, és megölték. Meg kell emlékeznünk Mindszenty bíboros úrról, aki még nem került a boldogok sorába az egyház hivatalos eljárása során, de reméljük, hamarosan ott találjuk őt is. Aztán Batthyány-Strattmann Lászlóról, aki nem vértanúja a diktatúrának, bár megszenvedte még az első kommünt, a tanácsköztársaságot. Folytathatnám még tovább a sort. Nem mertem arra vállalkozni, hogy felsoroljak mindenkit. Testvérek! Egyet szeretnék kérni.

Amikor nemzeti összetartásra gondolunk, akkor ne csupán konkrét érdekekre gondoljunk, ne csupán evilági távlatokban gondolkodjunk, politikai érdekekben, hanem lássuk ennek az evilágot felülmúló összefüggéseit, lássuk ezeket a mártír boldogokat, boldoggá avatandókat, akik segítik azt a törekvésünket, ami mögöttünk van.

Most, amikor a trianoni centenárium előestéjén vannak együtt a testvérek és zarándokok, reméljük azt, hogy a kommunikációs eszközökön keresztül sokan vannak, lássuk azt, hogy ez nemcsak emberi erőlködés, hanem a Jóisten nagyon mellénk állt. Nem tudom összehasonlítani, hogy mennyi ilyen szentje van az elnyomó diktatúrának, amelynek a gyümölcse az, hogy határon kívül rekedtek nagyon sokan közülünk, magyarok közül. Ez az első gondolat, amit szeretnék mondani, hogy higgyük azt, hogy van egy természetfölötti összefogás is mögöttünk: a szentek, akik igazán vannak és akiket közösen tisztelünk határon innen és túl.

Esterházy János

A második gondolat, amit szeretnék Esterházy János kapcsán említeni: itt vagyunk a Szent Kereszt felmagasztalására szentelt mauzóleumban, és Esterházy János központi üzenetét fogalmazza meg ez a mauzóleum. Ismerjük a történelmi epizódot, amikor a horogkeresztet akarták bevezetni diktatórikusan egy ideológiának a jelvényeként. Akkor Esterházy János csak ennyit mondott a maga bölcsességével, tömör fogalmazásával, fegyelmezett tekintetével, amit mindig látunk a fényképeken, hogy „Van nekünk már keresztünk!” Esterházy János a keresztben látta a megoldását a szétszakítottságnak. Az egyik alsóbodoki Esterházy-megemlékezésen hallottam azt a gondolatot, hogy a keresztnek a vízszintes szára olyan szilárd, amennyire szilárdan gyökerezik bele a talajba a függőleges szár. Azt hiszem, ez az egész Esterházy kultusznak az üzenete: nagyon vigyázzunk arra, miközben hajlik az ember a horizontális gondolkodásra, az ellaposított, földhöz kötött gondolkodáshoz, hogy a vízszintes szára a keresztnek, ami az emberi összetartozást jelenti, csak úgy tud szilárdan állni, hogyha  Krisztusba gyökerezünk. Van nekünk keresztünk. Esterházy János életét a kereszt fogja össze, a kereszt öleli át, 1901-től 1957-ig. Ha pedig a kereszt ölel át bennünket, akkor a határok semmit sem érnek, akkor mi össze fogunk tartozni. Fontos, hogy Krisztusba gyökerezett emberek legyünk és Krisztushoz hűséges emberek legyünk: tehát a függőleges szár Krisztusba gyökerezzen, és akkor a kereszt horizontális szárnya is szilárd lesz. Az összefogásunk nem látszat, nem politika, nem pillanatnyi érdek, hanem tartós lesz. A kereszt fog megtartani bennünket, ahogyan Krisztust is a kereszt tartotta meg annak idején. Azt hiszem, Esterházy Jánosnak ez az üzenete nem elhanyagolható.

Utánanéztem annak a kornak, amelyben Esterházy János próbálta az egységet építeni nemcsak a magyarok között, hanem annál tovább lépve. Amikor Esterházy János képviselte a magyarság érdekét – akár a csehszlovák parlamentben, akár a szlovák parlamentben –, számos politikai áramlat vette őt körül. Sokféle próbálkozás volt, hogyan lehetne összefogni Európát. Esterházy János a származásából fakadóan egy közép-európai egységben gondolkodott. Ő édesapja révén magyar volt, édesanyja révén lengyel volt, ahol élt, az Szlovákia volt, és ő hűségesen ragaszkodott az ősök földjéhez, a származás szerinti földjéhez. Akik itt vannak most a szentmisén, testvérek, és hallgatnak engem, ők is ugyanezek, hogy ragaszkodnak az ősök földjéhez – és ez egy különleges, nagy erő. Esterházy János úgy képzelte el és szolgálta ezt az európai egységet, ahol a lengyel, a magyar és a szlovák együtt van. Az akkori magyar politikai vezetés felé képviselte a szlovák érdekeket: hogy maradjanak meg a szlovák jogok, többet kapjanak az autonómiánál, mint amit annak idején Csehországtól kaptak. Emellett pedig képviselte – érthetően – a magyarok jogát, és a lengyel egységet szolgálta. Ez egyben a keresztény egységet is jelenti. Úgy szokták jellemezni az ő összefogásra törekvését, hogy hídember volt. Ő nem csak hídember volt, ő próféta volt. Ő prófétai érzékkel készítette elő, egy váteszi látással, prófétai látással, amit ma V4-eknek nevezünk. Bízom benne, hogy a V4-ek is a valóságos egységet fogják szolgálni. (Nem akarnék politizálni.)

Esterházy Jánost politikai törekvése a hitében elmélyítette. Ő világosan látta, amit a mai komolyan gondolkodó és felelősséggel gondolkodó politikusok is érzékelnek, hogy Európában nincs más egységesítő erő, mint a kereszténység. Annak idején még vitatkoztak azon, hogy protestáns vagy katolikus kereszténység, és ez sajnos az összefogásunkat gyengítette. Ki-ki a maga felekezetében élje meg a Krisztushoz való ragaszkodását, és ha keresztények vagyunk, akkor önkéntelenül is dolgozunk – mindenféle irredentizmus nélkül, mindenféle nosztalgiázás nélkül – Közép-Európa egységén.

Ha Közép-Európa egységét nem tudjuk megőrizni keresztény alapon, akkor a jövőnket semmisítjük meg.

Látjuk azt, hogy az ideológia, ami alternatívaként kínálja magát, az nem menti meg Európát. Az ideológiákat követők a saját pecsenyéjüket sütögetik, de nem jövőt építenek. Integráló ereje egyedül a Krisztusban gyökerező életnek van, a keresztbe gyökerező életnek. Ezt nagyon fontos, hogy tisztán lássuk! Esterházy János számunkra ez, aki Európa egységét a kereszténységben látta.

A befejezésben hadd idézzek egy székely költőt, Wass Albertet. Ő így emlékezik Trianonról: „Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást, és nyújtsunk egymásnak testvérkezet, mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek”. Azt gondolom, Wass Albert kimondja mindazt, amit most, a Trianon-centenárium előestéjén – Esterházy Jánosra figyelve – tennünk kell. Én azt kérem a testvérektől, kint élve a határon kívül, az anyaországban és a szomszédos határon kívül rekedt magyarokkal együtt, ebben az estében fogjunk egymással kezet. Legyen gyümölcsöző ez az esti együttlét most a zarándoklaton, és nőjön túl ez az egység a mai esténken! Így kívánok kegyelemteljes együttlétet!

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A hangüzenetet lejegyezte: Farkas Mária