Hírek

Bíró László püspök betegsége miatt lemondott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának élén betöltött elnöki tisztségéről, amelyet – a főpásztorok testületének döntése értelmében – Marton Zsolt váci megyéspüspök vett át.

Az év végi osztályozó értekezleten a tanárok csodálkozva hallották, hogy a régebben lopósnak mondott fiú magatartása „példás”. Megkérték a fiú osztályfőnökét, a tanárnőt, hogy magyarázza meg, mi történt. Először saját magamnak kellett megértenem – kezdte a tanárnő –, hogy itt nem segít a szigor, a büntetés, itt egyedül a szeretet segíthet.

„A szeretet magába zárja az összes hivatást; a szeretet minden, s magába foglal minden időt és minden helyet, egyszóval a szeretet örök.” (Lisieux-i Szent Teréz)

Az ember csodálatos titok. A tudomány azt igyekszik kikutatni, hogy hogyan fejlődött, alakult, változott az őssejt emberré; a „miért” kérdésre viszont a Bibliából kapunk választ. Isten a világmindenség megteremtése során elhatározta: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön! Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!« Majd azt mondta Isten: »Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz a földön, s minden fát, amelynek a gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!« Úgy is lett. És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.” (Ter 1, 26-31) A Teremtő az istenképmás ember gondjára bízta a teremetett élő és élettelen világot, hogy őrködjék minden élő élete felett, minden fölött, amit Isten alkotott, mert az nagyon jó volt. Korunkban világszerte egyre gátlástalanabbul folyik a teremtett világnak, és magának az embernek a kizsákmányolása, ez pedig az istenképmás megcsúfolása, a Teremtő Isten elleni bűn. (l. Ferenc pápa beszéde a lengyel püspöki karhoz, 2016. júl. 27)

Egy idős barátom mesélte: Kisfiú voltam 1944 karácsonyán. Egy budai háromemeletes bérházban laktunk, és a közeledő front miatt épp karácsonyeste le kellett vonulnunk a ház pincéjében berendezett óvóhelyre. Vagy két tucat lakásból családok, magányosok, gyerekek és felnőttek jó hat hétre össze voltunk zárva egy nagy pincébe. Megszűnt a víz-, villany- és gázszolgáltatás, gyertya és petróleumlámpa világított. Odakint folyt a háború, potyogtak a bombák, ágyúkkal lőtték a házakat. Karanténban voltunk, semmi kapcsolatunk nem volt a külvilággal. Spontán szerveződött minden, senki nem akart „főnök” lenni, mert – ahogy én kisfiúként láttam – egy közös cél lebegett mindenki előtt: csak éljük túl! A házban működött egy vendéglő, a vendéglős felajánlotta, hogy ameddig a raktárából futja, addig biztosítja a napi háromszori étkezést mindenkinek. Majd elszámolunk, ha túléltük, mondta. Vizet a két házzal odébb lévő közfürdőből hoztak a férfiak, mikor kicsit alábbhagyott a lövöldözés. A jövőről senki nem beszélt, senki nem szervezkedett, a puszta túlélés volt az a perspektíva, ami mindent meghatározott. Gyerekként próbáltam kérdezni: mi lesz, ha vége lesz a háborúnak, hogy fogok iskolába járni, és mi van a barátaimmal. Édesanyám erre azt válaszolta: Hogy mi lesz aztán, azt csak a Jóisten tudja. Te most azért imádkozzál, hogy túléljük, és bízzál Benne. Ő itt van velünk a pincében is.

Már túl voltak ezüstlakodalmukon. Gyerekeik is kirepültek már, egyedül lakják a sok éven át épült-szépült családi házat. A szomszédság úgy tartotta, hogy nagyon rendes emberek, sokat dolgoznak, meg is van a betevő falatjuk. Néha társaság jön össze náluk, időnként ők is el-elmennek, de alapjában csendben élnek. Vasárnaponként ott vannak a templomban, de nincsenek ott senkivel szorosabb kapcsolatban. A szomszédok maguknak élő embereknek tartották őket, akik igyekeznek elkerülni a konfliktusnak még az esélyét is, ezért kerülik a velük való érintkezést. Egy este a férj a szokottnál később jött haza munkahelyéről. Bocsáss meg – mondta feleségének –, odabent névnapozás volt. Érdekes – válaszolta a feleség –, nálunk is. Nálatok milyen nevű kollégákat köszöntöttek? Nem kollégákat köszöntöttünk – hangzott a felelet –, hanem több kolléganőt, nálunk ugyanis több Ágnes is van. Érdekes – vette át a szót a feleség –, nálunk csak egy Ágnes van, de az én vagyok. De már nem ez az első eset, hogy a névnapomról csak a munkahelyemen emlékeznek meg. Nem, ne is szabadkozz, jól van ez így. Nyugodtan élünk, nincs szükségünk ilyen gyerekes formalitásokra. A névnap meg születésnap épp olyan nap, mint a többi. Az a fontos, hogy napjaink gondoktól és izgalmaktól mentesen teljenek.